Épp most fejeztem be a Svejk olvasását, amelyben van egy érdekes értekezés a háborús "szakácsművészetről". Nos, ez nem túl étvágygerjesztő, de legalább cáfolom, hogy a kolisok bármit megesznek. Nem, a katonák esznek meg bármit... Mindenesetre, ha bárkinek vannak hasonló jellegű élményei, örülnék, ha megosztaná...
Jurajda, a szakács kijelentette:
- Ma feltaláltam egy óriási dolgot. Azt hiszem, teljesen forradalmasítani fogja a szakácsművészetet. Tudod, Vaněk, hogy ebben az átkozott faluban sehol sem tudtam majorannát keríteni a májas hurkába.
- Herba majoranae - mondta Vaněk számvivő őrmester, akinek eszébe jutott, hogy ő drogista.
Jurajda tovább mesélt:
- Kifürkészhetetlen dolog, ahogy az emberi lélek szükség esetén megragadja a legkülönbözőbb eszközöket, ahogyan új láthatárok tárulnak fel előtte, ahogyan elkezdi feltalálni a leglehetetlenebb dolgokat, amelyekről az emberiség addig még csak nem is álmodott... Szóval sorra járom az összes házakat majorannáért, futkosok, kutatok, megmagyarázom nekik, hogy mihez van szükségem rá, hogy néz ki...
- Még az illatát is le kellett volna hogy írjad - szólalt meg a lócájáról Švejk -, meg kellett volna mondanod, hogy a majorannának olyan szaga van, mint amikor az ember egy virágzó akácfasorban beleszagol egy üveg tintába. Prága mellett a Bohdalec-hegyen...
- Ugyan, Švejk - szakította félbe kérő hangon Marek egyéves önkéntes -, hagyd már Jurajdát, hadd fejezze be.
Jurajda folytatta elbeszélését:
- Az egyik portán találtam egy öreg, katonaviselt embert, még Bosznia-Hercegovina megszállásának idejéből, aki a pardubicei ulánusoknál szolgálta le az idejét, és máig se felejtett el csehül. Ez elkezdett vitatkozni velem, hogy Csehországban nem majorannát tesznek a májas hurkába, hanem kamillát. Igazán nem tudtam, mihez is fogjak, mert hiszen minden értelmes és elfogulatlan embernek be kell látnia, hogy a májas hurkába való fűszerek között a majoranna a királynő. Gyorsan valami pótlékot kellett találni, ami erős, fűszeres ízt adjon a hurkának. No, és az egyik házban valami szentkép alatt egy esküvői mirtuszkoszorút találtam felakasztva. Fiatal házasok laktak ott, a mirtuszkoszorú ágai még elég frissek voltak. Így aztán mirtuszt tettem a májas hurkába, persze az egész esküvői koszorút háromszor jól le kellett forráznom, hogy a levelek megpuhuljanak, és elveszítsék túlságosan csípős szagukat és ízüket. Magától értetődik, hogy amikor elvettem tőlük azt az esküvői mirtuszkoszorút a májas hurkába, nagy volt a sírás-rívás. Azzal búcsúztak el tőlem, hogy ezért a szentségtörésért, mert a koszorú be volt szentelve, egész biztosan megöl a legelső golyó. Na ugye, ti is megettétek a májashurka-levesemet, és egyikőtök se vette észre, hogy majoranna helyett mirtuszszaga van.
- Jindřichúv Hradecben - mondta Švejk - évekkel ezelőtt volt egy Josef Linek nevű hentes, és ennek két doboza volt a polcán. Az egyikben mindenféle fűszereket tartott összekeverve, amiket a májas és véres hurkába rakott. A másik dobozban valami rovarirtó port tartott, mert ez a hentes már többször meggyőződött róla, hogy a kuncsaftjai poloskákat vagy svábbogarakat harapnak ketté a kolbászban. A poloskákról mindig azt mondta, hogy fűszeres ízük van, mint a keserű mandulának, amit a kuglófba szoktak tenni, de a svábbogarak úgy bűzlenek a hentesáruban, mint egy átpenészedett öreg biblia. Ezért nagyon sokat adott a tisztaságra a műhelyében, és mindent felhintett ezzel a rovarirtó porral. Egyszer éppen véres hurkát készít, és közben náthás volt. Fogja a rovarirtó poros dobozt, és beleszórja a véres hurka töltelékébe, és attól fogva Jindřichúv Hradecben mindenki csak a Linekhez járt véres hurkáért. Az emberek szinte tódultak a boltjába, ő meg olyan okos volt, hogy a végén mégiscsak rájött, hogy ez attól a rovarirtó portól van, és attól fogva ládaszámra rendelte ezt a port, utánvéttel, de előbb figyelmeztette a céget, amelyiktől beszerezte, hogy a ládákra azt írják: „Indiai fűszer.” Így ez az ő titka volt, és vele szállt a sírba, és a legérdekesebb az volt, hogy azoktól a családoktól, akik az ő véres hurkáját vásárolták, az összes svábbogár és poloska elköltözött. Azóta Jindřichúv Hradec a legtisztább városok közé tartozik egész Csehországban.
- Befejezted? - kérdezte Marek egyéves önkéntes, aki, úgy látszik, szintén szeretett volna bekapcsolódni a beszélgetésbe.
- Ezt már befejeztem volna - felelte Švejk -, tudok ugyan még egy hasonló esetet a Beszkidekből, de azt majd csak akkor mondom el nektek, ha benne leszünk a gefechtben.
Most Marek egyéves önkéntes vette át a szót:
- A szakácsművészet leginkább háborúban mutatkozik meg, különösen a fronton. Legyen szabad egy kis összehasonlítást tennem. Békében olvastunk és hallottunk az úgynevezett jéglevesekről, vagyis az olyan levesekről, amelyekbe jeget tesznek, s amelyek igen népszerűek Észak-Németországban, Dániában és Svédországban. És látjátok, jött a háború, és az idén télen a katonáknak annyi fagyott levesük volt a Kárpátokban, hogy meg sem ették, pedig az egy specialitás.
- Fagyott gulyást is lehet enni - szólt közbe Vaněk számvivő őrmester -, de nem sokáig, legfeljebb egy hétig. Emiatt hagyta el a kilencedik századunk az állásait.
- Még békében - mondta Švejk rendkívül komolyan - az egész katonaság a konyha meg a legkülönbözőbb ételek körül forgott. Budějovicében volt nekünk egy Zákrejs nevű főhadnagyunk, ez folyton a tiszti konyha körül forgolódott, és ha egy katona elkövetett valamit, haptákba állította, és nekitámadt: „Te gazember, ha ez még egyszer előfordul, én egy rendesen kiklopfolt rostélyost csinálok a pofádból, krumplipürét verek belőled, és aztán megetetem veled. Rizses libaaprólék fog folyni belőled, úgy fogsz kinézni, mint egy megspékelt nyúl a tepsiben. Na látod, meg kell javulnod, ha nem akarod, hogy az emberek azt higgyék, hogy fasírthúst csináltam belőled káposztával.”
