Egészen gyerekkorom óta érdekel a sütés-főzés. Persze a kezdetekkor mindez a só-liszt gyurmázásban nyilvánult meg, aztán az alapanyagokat továbbfejlesztettem (illetve megtanultam olvasni), így szépen eljutottam addig, hogy édesanyám Horváth Ilona szakácskönyvét (kinek nem volt ilyen?) felfedezve elkészítettem az első sütiket a barátnőmmel. (Amúgy már letölthető változatban is megtalálható a neten, hiába, fejlődik a világ.) Mivel tudtuk, őstehetségek vagyunk, így már elsőre egy tekintélyes mennyiséggel próbálkoztunk. Ennek megfelelően a megadott adagok kétszeresét használtuk fel mindenből, így például a sütőporból is, amitől kellemesen kesernyés mellékízt kapott a vaníliás süteményünk.
Majd a bátyám volt hatással rám. Ő például a kemény tojást 3 órán át főzi, majd mikor a víz elpárolgott, s már a füstölt az edény, eszébe jut, hogy készen van a tojás.
Amit viszont köszönhetek neki, hogy rájöttem, szeretek enni. De úgy igazán. S nem sajnálom rá az időt, mert ha a vajaskenyér jobb, ha rádobunk néhány dolgot (téliszalámi, kukorica, főtt tojás, vöröshagyma, sajt), majd bedobjuk a sütőbe, és a végén még rászelünk némi paradicsomot és paprikát... Szóval ezért megérte teketóriázni.
Édesanyám főztjét imádtam, míg rá nem jöttem, hogy létezik még fűszer a pirospaprikán és a vegetán kívül. Persze mégis ezeken az ízeken nőttem fel, és hát tényleg felnőttem - bár arra nem visz rá a lélek, hogy vegetát rakjak bármelyik ételbe is -, szóval ezúttal is hálás vagyok neki a mindennapi betevőért. És ő tényleg az az asszony, akinél mindig volt főtt étel, és hetente 5 nap biztosan volt sütemény is.