Kollégiumban könnyű sikereket elérni, bármit is főzzön az ember. Kaja legyen, 'oszt' jól van. (Meg sör legyen, azt meg megfőzi a Borsodi Sörgyár, szintén nem kevés sikerrel.) Amikor először kérik el tőled valaminek a receptjét, az viszont már jelent valamit. Az a nagy pillanat. Hogy most akkor én tényleg valami olyan überszuperfenomenális cuccot kotyvasztottam, hogy tutira még a padlóra kicseppent részekre is boldogan vetnék rá magukat a hívők. Na jó, tulajdonképpen egy egyszerű francia hagymalevesről volt szó. Viszont már az eredete miatt is nagy sikert arat kollégisták és úgy általában a felsőoktatásban tanulók között. Szóval egyszer valahol olvastam, olyan régen volt, hogy offline :), hogy a franciáknál régen szinte külön hagymalevesmérő iparág épült, hogy a hazafele részegen bandukolók másnaposságának még a lehetősége se merüljön fel. (Nálunk ezt Józsi bácsiék úgy kerülik el, hogy reggeltől reggelig isznak.)

Na szóval a mániám, hogy ha étterembe megyek, s erre lehetőség nyílik, hát tuti, hogy a francia hagymalevest fogom megkóstolni (vagy a palóclevest, de erről inkább később). Amire aztán mindig rájövök, hogy hazahúz a szívem: nekem akkor is az én kis receptem tetszik. Egyszerűen azért, mert a hagymaleves a legegyszerűbb, így tehát legkönnyebben túlbonyolítható étel. (Bár dibbuk szerint ez így nem igaz, mert a Soupe a L'Oignonnal igenis el lehet szöszölni.)

Mindenesetre én így szeretem: A félholdakra (ez a TITOK! :) ) felvágott vöröshagymát kevés (oliva)olajon puhítgatom, majd amikor olyan üveges, mint a 208-as szobában lakó srác szeme az éppen aktuális kocsmatúra után, egy kis lisztet szórok rá. Keverem-kavarom, majd vízzel felöntöm. (Nem szeretném ennek az ételnek a báját mértékegységekkel rontani, mindenki döntse el, hogy mennyire hagymásan vagy mennyire löttyösen szereti.) Belerakok a víz mennyiségének megfelelő darabszámú leveskockák, lehetőség szerint úgy, hogy a fele tyúkhúsleveskocka, a másik fele zöldségleveskocka legyen. Személy szerint egy főző műsorban azt hallottam, hogy vétek a fokhagymát a vöröshagymával pirítani, én meg gondoltam, hogy ha ez így megmondja a frankót, akkor el is hiszem neki. Szóval ekkor rakom bele az apróra vágott fokhagymát.

És főzöm, amíg fel nem forr, aztán utána még egy kicsit, de jellemzően ilyenkor már megéhezik az ember, és mivel sok értelme nincs az önsanyargatásnak, úgy bármikor kimondható a bűvös szó: kész.

Ami fontos, hogy a kész szóra elkészüljön a kenyér is. Én mezei félbarnát szoktam félbevágni, sajtot rászórni, sütőbe bedobni, majd a tányér aljára helyezni és így ráönteni a hagymalevest.

Aki mindenképpen szeretné bonyolítani a dolgokat, az rakhat bele például zöldborsót, megszórhatja friss petrezselyemmel, a kenyér helyett pedig baguettet is karikákra vághat, de azért ettől még ne higgye, hogy ettől majd már folyékonyan beszél franciául is. Ami viszont véleményem szerint vétek, az a tejszín. El tudja valaki képzelni, hogy a francia alkeszeknek tejszínnel lágyították a hagymalevest??? Na ugye...

A másik - és itt reménykedem, hogy a menza szakácsa egyszer valahogy rátalál erre a bejegyzésre (bár kétlem, hogy valaha akár egy szakácskönyvet is a kezébe vett volna, nem hogy gasztronómiai blogokat olvas...) -, hogy - könyörgöm - tárkonyt ne rakjunk bele, még akkor is, ha az almakompóton kívül kb. mindenhez ajánlják.

(Apropó, a képet "loptam", de ígérem, amint készítek, le fogom fotózni...) (Na ez már az általam készített, felturbózott változat.)